Marseille egy gyönyörű város volt, melyet újra a
hátunk mögött hagyunk. Újabb emlékek hada, mely most már az elménket fogja ostromolni.
Kiléptünk eddigi „otthonunkból” és a kisbuszunk felé vettük az irányt. A
háziasszony, vagy hogy is nevezhetném, zsörtölődve sepregetett. Ajkain egymást
követően szebbnél szebb szavak hagyták el magukat. Kuncogva pattantam be az
ülésbe és az ablaknak dőlve figyeltem a fehér kis házikót. Mellém Bella
huppant. Mosolya szikrázó volt, de láttam szemein, hogy még nem nagyon van túl
Luke-on.
És hát Luke. Elkerülöm őt, egyszerűen nem tudok a
közelébe lenni, félek megint elragadna valamilyen bódulat és behódolnék neki,
persze ez vele nem egészen így volt. Folyamatosan utánam kajtatott és
beszélgetni akart velem, megtagadtam közeledését. Fájt, de nem tehettem mást,
most fontosabb számomra Shawn és, hogy a kapcsolatunk újra a régi legyen.
Akármennyire is viselkedett lazán sokkal távolságtartóbb lett, mint volt.
Csókjaimat nem viszonozza olyan hevességgel, érintéseiben nincs annyi
szenvedély és szeretet. Tudtam, hogy szörnyűséget tettem, ám már nem
változtathattam semmin.
Amikor Luke elmesélte nekem, hogy milyen érzés volt látni Bellát más testén vonaglani, megszakadt köztük valami. Rettegtem attól, hogy
talán Shawnnal is ez van. Talán már nem szeret, és csak megjátssza magát. Szemeimet erőszakosan hunytam le. Nem! –
parancsoltam meg magamnak. Nem tehetem ezt, ha valami történt el fogja mondani,
megbecsül annyira, vagyis csak reménykedem. És megint ez a végtelen optimizmus.
Magamban zsörtölődve lestem ki az ablakon és rájöttem, hogy már rég elhagytuk
Marseille-t.
A kocsi száguldott az autópályán, a fák és a bokrok
sziluettjei elmosódtak a szemem előtt egy hatalmas zöld pacává. Az út mentén
dombok húzódtak és tetejükön néhány romokban heverő bungaló roskadozott.
Eltekintve a dombok mögé hatalmas lila mezőket véltem felfedezni. Az ablakot
letekertem és azonnal utat tört magának a mézédes illat. Megrészegülve
hanyatlottam vissza az ülésemre, mikor Luke lelassított és egy kanyargós kisseb útra vezetett bennünket. A homokos csapás egészen egy levendula mezőhöz
vitt minket. Luke mosolyogva fordult hátra és egy kacsintást megejtve fordult újra előre. Arcom magától váltott pirosra. Kipattantam az ülésből és a panorámát
kezdtem mustrálni, a hatalmas lilaság mögött megláttam Aix-en-Provence templomainak
égbetörő tornyain megcsillanó napfényt.
- Gondoltam
megmutatom neked, tudomásom szerint még mindig a levendula a kedvenced –
lépkedett mögém Luke.
- Igen, de
szerintem ez nem is fog változni – szimatoltam a friss oxigénbe.
- Szüleimmel
egyszer eljöttünk ide, apu mutatta meg ezt a mezőt anyunak, tudod…
- Neki is ez
a kedvenc virága – fejeztem be a mondatot. Rám mosolyogott, gyomrom görcsbe
rándult. Megráztam a fejemet és kissé távolabb álltam tőle, semmi szükségem nem
volt még egy kis csábításra, már így is romokban hevertem. – Figyelj… -
kezdtem volna, de megelőzött.
Karjait körém fonta és kissé közelebb húzott
magához, hatalmasat nyelve álltam forró tekintetét, egészen aranybarna
szemeivel feltérképezte arcom minden egyes aprócska szegletét. Szemei
meseszépek voltak, mintha vékony cérnával lettek volna meghímezve, néhol pedig
pár arany folt csillant meg, mint pár arany dísz a hatalmas barnaságban.
Ujjaival ajkaimhoz ért, fájt érintésének szépsége.
- Mindig
elmenekülsz előlem – duruzsolta halkan, lehelete arcomnak csapódott. Zsenge fű
illata volt, édeskés, de egyben kissé fanyar is. Ujjaimat pólójába akasztottam,
bőröm alatt éreztem keményre gyúrt, szálkás izmait, melyek minden apró
mozdulatára megfeszültek.
- Nem igaz! –
találtam meg a hangomat, agyam minden tettem felett uralkodni próbált, sajnos
sikertelenül. Nem mozdultam. Mindenem tudta, hogy rosszul cselekszem, mégsem
bírtam ellépni, valami hozzá kötözött és tudtam pár perc múlva sírva fogok
elrohanni barátom után. Láttam lelki szemeim előtt a jövőmet.
- De igaz,
Shelly – túrt a hajamba. – Mindig menekülsz előlem! Meg akartam beszélni veled
a csókot, mert lehet neked egy fikarsznyit sem jelentett, nekem annál többet.
Én úgy érzem…
- Hát ti?
Ijedten rebbentünk szét, Molly karba font kézzel
állt és minket mustrál, pontosabban engem. Szikrázó tekintettel mért végig,
talán kissé csalódott is bennem, bár ki nem? Kezdek kifordulni saját magamból!
- Csak
beszélgettünk – ködösítettem azonnal.
- Ja, igen
beszélgetni egymás karjaiban szokás alig egy centiméterre egymástól! – csattant
fel. – Luke szakadj le róla!
- Molly… -
kezdtem, de a többiek érkezése belém szorította elő törekvő szavaimat. Shawn
gyanúsan felvonta szemöldökét, Bella sem tett másképp.
- Mit is
csináltatok ti ketten elvonulva tőlünk? – nevetett fel gúnyosan barátom. – Csak
nem megint egymás szájában turkáltatok?
- Mi van? –
Bella elképedve nézett rám és ex-barátjára.
- Ja, bocs
elfelejtettem szólni, hogy ezek ketten kavarnak – vont vállat és hátat fordítva
lépkedett el.
Remélem megtapsolnak, hisz megérdemlem nem?
Elcsesztem egy kapcsolatot és a nővérem is megutált. Barátom után vetettem
magamat, de nem számítottam kedves fogattatásra.
- Shawn…
- Mi van,
megint visszakönyörgöd magad? Nem érzed magadat egy kissé szarul egy olcsó
kurvaként viselkedsz, hol van az a lány, akit megszerettem? Hmm? – szavai
tőrként vájtak a szívembe.
- Igen magam
is rájöttem arra, hogy az vagyok – csattantam fel. Meglepetten pislantott
egyet.
- Akkor meg
mit akarsz? Shelly engem hagyj ki a játékaidból! – hördült fel és már indult is
a másik irányba.
- Akkor most
szakítasz? – csuklott el a hangom. Szemöldökét felvonva nevetett fel.
- Miért mit
kéne csinálnom? Esélyeimet eljátszottad, amúgy sem érdemelsz meg – köpte rám és
egy gúnyos mosoly mellett elhalladt egészen a kocsiig. Megtörve néztem, ahogyan
belerúg egy nagy kupac földbe és káromkodva csap az autóra.
Megtörve ültem le a homokos földbe és a térdeimre
hajtottam a fejemet. Nem sírtam, mert minek? Annyira elegem volt már a sok sós
cseppből, mert nagyjából minden nap elejtettem párat, vagy éppen egy egész
folyamnyit. Nem voltunk túlságosan messze a várostól, így a többiek elhajtottak.
Azt hittem egyedül maradtam, ám ez csak egy elég hülye feltételezés volt. Dave
sosem hagyott volna itt a semmi közepén, így meg sem lepődtem azon, hogy erős
karjaival az ölébe vont.
Fejemet a vállára hajtottam és elmerengtünk a
gondolatainkban, nem kellettek szavak, a csönd volt a legjobb válasz mindenre.
Itt ültünk alig egy kilométerre a világ egyik
legszebb városától. Két összetört szívű testvér és a nyarunkat sirattuk, mert
nem egészen úgy alakultak a dolgok, mint az elterveztük.
Hatan jöttünk el erre a kis „kiruccanásra” és három
kerek pár lett belőlünk, amiből újra hat kerek szinglit varázsoltak. Hogy,
hogyan lehetünk ilyen szerencsétlenek? Sajnos választ nem kaptunk.
Helló Kedves Olvasóim!
Már nagyban lubickolunk a nyári hőségben úgyhogy gondoltam hozok egy kis "felüdülést" a nagy melegben :DD
Hát köszönöm a sok pipát, jól esik bár remélem azért még valaki kószál errefelé és talán megajándékozhatna pár egyszerű szóval, hogy miként vélekedik a blogról. Tudjátok egy kis vélemény nyílvánítás :)
Puszi Kira!
Kedves Kíra!
VálaszTörlésEzer bocsánat,hogy nem írtam már egy ideje,de nyár van,és én sem ülök a gép előtt.Meg hát azért van mit csinálni.:D
Na,de a részre térve.Hát öhm,nem jutok szóhoz.Oké,várható volt,hogy ez a szakítás már a 'levegőben van',de azért kicsit másra számítottam,nem is igazán tudom mire.
Ellenben,még mindig Dave a legkedveltebb szereplő számomra,már megijedtem,hogy ott hagyták a semmi közepén,de aztán megnyugodtam,hogy drága Dave-ünk nem merészkedne ilyet tenni.
Viszont azért,szomorú vagyok,nem tudom mostanában minden blogban valami szomorú van,mikor eldöntöm,hogy én már pedig aztán pozitív,ítéletmentes életet fogok élni,mindig van valami.Remélem azért jóra fordulnak a dolgaik és nem haragban válnak el a nyár végén.De ez a jövő zenéje.
Élvezd ki a nyarat és napsütést.
Good luck,and send a hug.
xx
Kriszti
Kedves Kriszti!
TörlésIgen, igen az a szakítás már nagyon váratta magát. Annak igazán örülök, hogy még mindig kedveled Dave karakterét, azért szerintem egy bátty sem hagyná a húgát egy idegen környéken egyedül, tapasztalatból mindom :DD A jövőben kiderül, hogy mi is lesz ennek a kis csapatnak a sorsa, addig is további szép napot!
Puszi Kira!