13. Fejezet: Késő

Nevetve „vetődtem” a labdáért, ami nagy szerencsétlenségemben, pont az arcomba szállt. Prüszkölve köptem ki a fogaim közé ragadt homokot. A röplabdásoknak direkt egy kis homokos részleg van kiépítve, hogy ne a kövekre „vetődjenek”. Az ellenfeleink igencsak erősnek bizonyultak, így egymásután lőtték a pontokat. A csapatunk szétesőben volt, Molly, a nemrég megismert Claytont leste, míg ő inkább engem pásztázott sötét szemeivel. Shawn idegesen méregette az engem fürkésző srácot, Dave pedig el volt foglalva azzal, hogy Mollyba meg mi a franc ütött. A csapat maradéka, azaz Luke, Bella és én pedig minden erőnket bevetve próbáltunk pontokat szedni, sikertelenül.

Egy újabb ütés és még egy pont az ellenfélnek, gondolom kezdték unni azt, hogy vezetésre állnak, így az egyik csaj megszólalt.

 - Jó ez eléggé unalmas – röhögött fel zavartan. – Mi lenne, ha új csapatokat gyártanánk? – vetette fel az ötletet, mindenki rábólintott. – Oké… akkor te, szöszi és te – mutatott Mollyra. – Velem lesztek egy csapatban.

Miután végzett a csapat kreálással valahogy így festhettünk: Dave, Clayton, Molly én és Bella meg a csaj, a másik pedig Shawn, Luke, egy szőke srác még egy ismeretlen csaj és, ha jól tudom Anne. A játék a csapatváltás után beindult és nem csak állt a fél bagázs. Teljesen kimerülve és egy rekeszizom bénulással ballagtunk vissza házunkhoz, vagyis ballagtunk volna, ha Clay nem állít meg.

 - Várj, Shelly – fogta meg gyengéden a kezemet. Arcába hulló hullámos tincsei izzadtan tapadtak a nyakához, míg fekete szemeivel engem bámult. – Meg sem kérdeztem honnan jöttetek? – érdeklődött egy elképesztően szép mosoly kíséretében.

 - Nizza – mosolyogtam vissza kedvesen. – Ti? – csevegtem, mikor egy nem túl diszkrét köhögésroham kapott el valakit. Shawn.

 - Bocsánat poros a levegő – védekezett. Megforgattam a szemeimet és válaszra várva néztem az előttem ácsorgó fiúra.

 - Oh… mi Vence-ből jöttünk nincs messze, nagyim ott él – vigyorgott, mire belőlem is kicsikart egy mosolyt. – Remélem azért még valamikor összefutunk, meddig maradtok?

 - Még elég sok ideig, de én is remélem, hogy egymásba botlunk még, szia! – integettem vadul. Röhögve fordult a barátai felé és lassan elhagyták a látókörünket.

 - Miért rád tapadnak folyamatosan a jó pasik? – dühöngött Molly, és értetlenül nézett körbe a kis társaságban. – Itt állok én is, szingli, szép, kedves, okos…

 - Szerény – vágott közbe Bella. – Nyugi van, Molly, majd ma összeszedsz valakit – legyintett nővérem és szerelmetesen bámult Luke szemeibe. Nevetve sétáltunk tovább, míg el nem értük a házunkat.

Egy gyors zuhany után máris egy új embernek éreztem magamat. A tükör előtt állva észrevettem, hogy a bőröm sokkal sötétebb árnyalatot húzott magára, hajam pedig a világos barna helyett néhol szőkéssé vált. Az ágyamra vetve magamat eluralkodott rajtam az otthoni érzés. Egész nap még csak eszembe se jutott Jacques, most pedig egy tornádó sem tépné ki az elmémből helyes mosolyát. Nyavalyogva fordultam át a másik oldalamra, és próbáltam elhessegetni rosszindulatú gondolataimat, nem jártam sikerrel. Egy jó napot ilyen könnyű szörnyűvé tenni. Előttem lebegett a kép, melyen a szőke csaj derekát fogva csókolóznak. Telefonomat előhalászva egy rejtett mappában megpillantottam egy csomó képet.

Vannak olyan képek, amiket legszívesebben kitörölnék, de nem megy. Ilyeneket tuszkoltam a rejtett kis mappába, végig görgetve az egészet elszoruló torokkal bambultam. Hangulatingadozásaimat magam sem tudtam hova tenni. Egyik percben boldog másikban depressziós, és ennek az oka az a hülye nyolc betűs szó, ami eddig az életemet jellemezte.

Tovább böngészve a képek közt az egyiken megakadt a szemem. A parton állva csókoltam meg ex-barátomat, aki nevetve húzott magára. Molly készítette a képet még kapcsolatunk legeslegelején, persze nem a barátok vagyunk korszakból, hanem akkor, amikor már jártunk. Könnyeimet nyelve emlékeztem vissza a kép eredetére. Egy évvel ezelőtt a 15. szülinapomon készült. Emlékszem az egész család összeült és akkor mutattam be Jacques-ot a családomnak, mint barátomat. Életem egyik legszebb napja volt, és soha, de soha nem fogom elfelejteni azt a kedves tavaszi napot.

A kép végül is a telefonom kezdőképernyőjén kötött ki, és egy másik nem sokkal másabb fotó, pedig a záródási képernyőmön. Somolyogva nyitogattam meg folyamatosan, mikor az ajtó egy halk nyekkenéssel kitárult.

 - Ugye nem azért depizel, mert Clayton nekem is bejön, mert lemondok róla, ha ennyire kell – ugrált be Molly az ajtómon.

 - Nem csak a szokásos – legyintettem.

 - Shelly már két kemény hete szakítottatok – esett be mellém barátnőm. – Éli az életét fogadd el – értetlenül néztem rá. – Tudok a beszélgetésetekről és arról is, hogy részeg volt, amikor azokat az üziket küldte neked, amúgy pedig mihelyst elmentünk rávetette magát az összes nizzai szingli lány, így került mellé az a ribi.

 - És én erről miért csak ma tudok meg mindent? – nevettem fel zavartan. – Mindegy, menni kéne már… vagy már bulizni sem akartok? – hangom kissé hisztérikusan csengett, de barátnőm már megszokhatta, hogy a szakítást követően ez a fajta hang már a védjegyemmé vált.

 - Ezért jöttem, segíteni – pattant fel az ágyamról. – Tessék – dobott elém egy szép fehérnemű szettet. – És mi akarsz lenni, aranyos kislány vagy vadóc tini? – pillantott hátra.

 - Egyik sem – förmedtem rá és próbáltam kitúrni a szekrényemből. Lökdösődve ráncigáltuk egymást, mikor az ajtó kitárult. – Istenem olyan nehéz kopogni? – förmedtem bátyámra, mert már kezdett irritálni az, hogy senki sem kopog, csak úgy benyit.

 - Csak pár alapszabály – helyezkedett el az ágyamon.

 - Istenem nem vagyok óvodás! – kiáltottam idegesen. – Voltam már bulin és pontosan tudom, hogy milyen egy szórakozó hely, kérlek Dave – vettem könyörgőre a figurát.

 - Jó, de ne igyál sokat – hátrált ki a szobámból.

 - Téged nem idegesít? – mutattam az ajtó felé nagy hévvel.

 - Szerintem aranyos – elmélkedett Molly, mire belőlem egy hatalmas nyögés szakadt fel. Az ajtó ismét kitárult.

 - Kopogj, ha be akarsz jönni! – ordítottuk Mollyval tökéletesen egyszerre. Szegény Shawn ijedten kapkodta közöttünk a fejét. – Bocsi – néztem rá bűnbánóan.

 - Biztos – nevetett fel zavartan és egyszerre meredtük Mollyra, aki mintha mi sem történt volna csak állt és nézett ki a fejéből. – Beszélhetnék Shellyvel, négyszemközt? – kérdezte. Molly felkapta a fejét és pipacs vörös arccal távozott.

 - Hello – intettem idétlenül. Felröhögött és közelebb araszolt hozzám.

 - Éppenséggel nem tudom, hogy mi van köztünk – mutatott kettőnkre ujjával. Torkomban egy hatalmas gombóc nőtte ki magát, nem inkább egy focilabda. – Figyelj, tudom, hogy neked ez most nehéz, hisz nem rég szakítottál a barátoddal…

 - Semmi komoly – válaszoltam reflexből védve magamat. Összeráncolt szemöldökkel meredt rám. Huppszi ezt nem kicsit szúrtam el.

 - Semmi komoly? – szűkítette össze a szemeit. – Értem, akkor semmi komoly, olyan tárgy vagyok vagy mi? – röhögött fel lesajnálóan. Tekintetéből sütött a szánalom, ami most nem sok jót sejtetett. – Már értem miért dobott – köhintett lazán kifordulva a szobámból.

 - Tessék? – sikítottam utána kapva.

 - Jól hallottad – vigyorgott győztesen. – Önző vagy – vont vállat hanyagul, porba tiporva minden büszkeségemet. – Mindenki sajnál, mert az ex-barátod dobott, de te eközben egy másik emberrel játszadozol csak úgy – válaszolt félvállról véve a dolgokat.

 - Még hogy én játszadozom? Ezt honnan veszed? – buggyantak elő könnyeim.

 - Előbb megkérdeztem, hogy mi van köztünk te pedig azt válaszoltad, hogy semmi komoly, emlékszel? Vagy már amnéziát is szenvedtél? – nevetett ki. – Figyelj, lehet neked nem, de nekem sokat jelentettél.

 - Én még tudod, hogy nem állok készen egy új kapcsolatra – sziszegtem zavartan, mert tényleg egy dögnek éreztem magamat, abban a percben.

 - Akkor miért kavartál velem? – kérdezte idegesen.

 - Mert… - makogtam. -, mert… nekem is…, mert jó volt – sütöttem le szemeimet.

 - Jó volt? Értem én, de tényleg mindent – legyintett lemondóan.

 - Te másztál rám, nem én! – förmedtem rá.

 - Mintha te annyira ellenezted volna dolgot – dünnyögte. – Mindegy – fordult meg.

 - Nem mindegy! – kiáltottam. - Lehet, sőt biztos, hogy nem szeretlek – elmélkedtem, mire egy lesajnáló röhögést kaptam. -, de igen is kedvellek, nem tudom éppen hogyan, de kedvellek, jobban, mint egy barátot, vagyis máshogyan. Veled akarok lenni, de egyben nem mert félek a jövőtől, hisz te nem itt laksz, csak nyaralni jöttél, most mi javam lenne abból, hogy beléd szeretek, te pedig nyár végén elmész? Csupán magam alatt vágom a fát – nyöszörögtem halkan.

 - Nem tudom – váltott gúnyosból kedves hangnemre. – De szerintem ez már baromi késő – vont vállat felém lépkedve. – Már egy ideje szeretlek – nevetett fel, és magához húzva megcsókolt. 

Kedves Olvasóim!

Na, hogy tetszett a rész? Mondhatom, hogy ez az egyik kedvencem, a másik pedig a 17., de addig még egy csomót kell várni :DD. És megérkezett, igen most az egyszer pont időben tudtam publikálni a fejezetet. 

Emberek elértük a 12. Feliratkozót! Hatalmas köszönet nektek, és ne feledkezzünk meg a sok-sok oldalmegjelenítésről sem. Nagyon szépen köszönök nektek mindent. Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket  és hagytok magatok után egy-két komit, érdekel még mindig a véleményetek. 

Puszi Kira!

Ut.: nézzétek el a helyesírási hibákat, nem vagyok egy nagy helyesíró bajnok! ;)