2016. január 2., szombat

5. Fejezet: Kiruccanás


Zokogva futottam el. Nem jutottam messzire, mert egyszerűen nem bírtam már szaladni. Elszalasztottam egy esélyt, de nem álltam készen arra a csókra. Nekem ez túl gyors.
 - Shelly! – kiáltott és elém ért. – Én annyira sajnálom – túrt sűrű barna tincsei közé. – Én… - de csak hozzábújtam és hagytam, hogy izmos kezei körül öleljenek. – Sajnálom – ölelt magához még szorosabban.
 - Semmi baj – motyogtam a pólójába.
Hazáig tartó úton sokat nevettem neki köszönhetően és sajnos teljesen beleásta magát a szívembe. Kinyitotta az ajtót és beengedett, majd belépett ő is.
Anya és apa a kanapén ülve bámultak valami filmet, így nem nagyon akartam megzavarni a „romantikus” filmnézésüket. Felmentem az emeletre és a fürdőbe vettem az irányt, a kádat megtöltöttem vízzel és belevetettem magamat. A forró habok azonnal ellazították a végtagjaimat. Egyszerre csak a habok alá buktam, és élveztem a csendes, nyugtató némaságot, ami a lenti világot betöltötte. Hajam összevissza úszkált a vízfelszínén, míg végül feljöttem. Lihegve kapkodtam a levegőt. Szívem hevesen vert és sehogy sem tudtam kiverni a fejemből azt, tengerparti incidenst.
Összevoltam zavarodva. Jacques hiánya gyilkolt, de közben egy másik fiú még jobban megkavarta az érzéseimet. Egy olyan fiú, akit alig ismerek mégis, egészen furcsa hatással van rám. Ha szabad akartam egész életemben lenni, most miért nem örülök annak, hogy nem kötődöm senkihez? Miért marcangol egy olyan érzés, amitől legszívesebben elmenekülnék? Sóhajtva másztam ki a kádból és egy törülközőt tekertem magam köré. Az ágyamra vetődtem és nem törődtem, vizes tincseimmel, amik fokozatosan eláztatták az ágyamat.
Nem érdekel.
Nem, mostantól nem érdekel, sem Jacques, sem Shawn. Senki. Élvezni akarom a nyarat, nem pedig a szerelmi életemet siratni. Hirtelen kinyílt az ajtó és Bella ugrott be rajta egy huncut mosoly kíséretében.
 - Találd ki hova megyünk? – sikkantott fel. – A Mentoni nyaralónkba! – ugrott a nyakamba.
 - És? – értetlenkedtem. Csak egy értetlen pillantást vetettem rá, majd egy bugyit magamra kapva, felvettem a pizsamámat.
 - Nem érted? – túrta hátra szőke loboncait. – Elmegyünk, csak mi – gesztikulált érdekesen. – Vagyis csak mi fiatalok – lelkesedett be, mire az arcomra az értetlenség száz árnyalata ült ki.
 - Elengednek? – ziháltam egy mosoly kíséretében.
 - Igen! – vont szoros ölelésébe, mire belőlem is felszakadt egy örömittas sikoly. – Te, én, Dave, Shawn, Rose, Isobell, Molly és Luke – tapsikolt.
 - Uram atyám! – lelkesültem fel egy pillanat alatt. – Mikor?
 - Holnap indulunk, anya azt mondta, hogy bármeddig maradhatunk… egy hónappal számolunk. Apu üzeni, hogy pakolj – dalolta el az utolsó mondatot, miközben kisasszézott a szobámból. Gyorsan pakolni kezdtem. Arcomon díszelgő mosolyt lehetetlen lett volna letörölni.
Este az ágyamban fekve csak a plafont bámultam. Agyam ezer dolgon kattogott. Egy hónapig nem látom Jacques-ot, ami egyrészt jó, mert tisztázni tudom az érzéseimet, de másrészt rossz, mert már most hiányzik. Belegondolni abba, hogy most lehet egy idegen csajjal hancúrozik, megemésztő. Furcsa, hogy nem értem azt, miért hagyott el. Megunt volna? Vagy egyszerűen kiszeretett belőlem? Ez lehetséges? Hogy lehet egy emberből csak úgy kiszeretni? Értetlenül néztem ki az utcára, míg végül úrrá lett rajtam a fáradság.
Reggel arra ébredtem, hogy valaki gyengéden cirógatta az arcomat. Belesimultam az érintésbe, és egy halk nyögést eresztettem ki az ajkaim közül. Érdes kuncogás, majd egy hatalmas testet éreztem meg magamon. Felsikítva néztem a rajtam elhelyezkedő testre. Fekete hajú barátnőm rajtam terpeszkedve nézett rám, egy hatalmas mosollyal az arcán.
 - Elhiszed, hogy elengednek? – pillantott rám hatalmas íriszeivel.
 - Nem – kapkodtam levegőért és csak ekkor vettem észre, hogy Shawn is bent van a szobába. – Hello – intettem neki, mire egy mosolyt megerezetett felém, és kiment a szobából.
 - Ez meg mi volt? – kapta rám értetlen tekintetét Molly. Csak legyintettem egyet, szemeimmel még mindig az ajtót bámultam. Lenyeltem magamba a keserű érzést és a fürdőmbe csoszogva mosakodtam meg.
Kezdek kételkedni abba, hogy ez az út valóban olyan jó móka lesz. Gyomrom liftezett… mert egészen furcsa okból kifolyólag féltem. Hogy mitől? A szerelemtől. Lehet, hogy el leszek zárva Jacques-től, de ott lesz Ő is. Ő, aki nem tudom, hogy hogyan de furcsa hatással van rám.
 - Shelly? – kopogott be Molly. – Gyere reggelizni, éhen halok – nyavalyogta. Nevetve mentem le a lépcsőn és csodálkozva néztem körbe, mindenki lent volt, aki jött erre a kis „kiruccanásra”.
 - Mish! – kapott valaki az ölébe. Nevetve ütögettem a mellkasát az elrablómnak. Luke volt az. – Hiányoztál kislány – ölelt magához szorosan. Luke-kal eléggé bonyolult múltunk van, vagyis csak az én részemről. Úgy 10-12 éves koromba teljesen belehabarodtam a szemüveges srácba. De szerencsére megjött Jacques és elvezette a gondolataimat róla, tehát megmaradt egy kedves barátnak, vagy inkább egy második bátynak. Nem lakott itt már egy ideje, elköltözött Párizsba. De úgy látom a nyár összehozta a kis csapatot, amit úgy két éve nem láttam.
 - Hát nekem nem nagyon – nyomtam egy puszit az arcára. Ajkai lekonyultak és szomorúan kullogott el és konokul nézett rám. – Nyugi te is nekem – eresztettem meg felé egy lágy mosolyt.
 - Tudtam – vigyorgott rám győztesen.
 - Rose nem jön – kiáltotta el magát Bella. Szúrósan néztem rá, mire csak egy vigyor volt a válasza.
 - Nem is baj – motyogtam magamnak. Molly oldalba bökött és Isa felé mutatott. Isa úgy, ahogy az összes többi egyetemista, aki a házban tartózkodott ő is Párizsba ment. Velük együtt nőttem fel, nap, mint nap láttam az arcukat, ami utólag szörnyen jól esett. Két bátyával és két nővérrel gazdagodtam nekik köszönhetően. – Szia! – mosolyogtam rá.
 - Ahoy – ölelt meg nevetve. Híres volt a humoráról, amivel könnyen vonzotta magához a pasikat. Barna hosszú haja és gyönyörű barna szemei voltak, igazi főnyeremény a fiúk körében, nem is csodáltam soha, hogy miért legyeskednek körülötte a fiúk.– Hogy vagy?
 - Jól, vagyis nagyjából… és te? – érintettem meg a vállát. Az anyja fél éve hunyt el.
 - Ja, rendben – legyintett, de mosolya mögött láttam a szomorúságot. Isa és Bella mondhatni legjobb barátnők, bár nővérem kezdi elhanyagolni, ami nekem egyáltalán nem tetszett, de nem szóltam semmit.
Egy gyors reggeli után felöltöztem és a kapuban állva öleltem meg anyut és aput.
 - Hiányozni fogtok – szuszogtam anya szőke haja közé.
 - Te is nekünk kicsim – adott egy puszit az arcomra. – Bells – vonta ölelésbe nővéremet. Apa csak maga mellé állított és egy „Semmi ostobaságot ne csináljjal” elengedett. – Dave vigyázz a húgaidra! – suttogta anya.
 - Nálam nem nagyobb! – ellenkezett azonnal Bella. De mindenki csak legyintett egyet.



Kedves Olvasóim!
Először is Boldog Újévet Kívánok Mindenkinek! Remélem jól telt a szilveszteretek :)
Másodszor itt is lenne az új fejezet. Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, amikkel megajándékoztatok! Imádlak titeket! Köszönöm még egyszer!
A szünetből már csak egy kevés idő maradt, de élvezzétek ki ezt a pár napot még. 
Kérlek hagyjatok magatok után egy kis nyomot! (pipa, feliratkozás, komi ;))
Puszi Kira!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése